Emlékszem, Keresztúrra merkézve benéztem a nayszoba ablakán és Nagytata az írógeépe elött ült és az asztali kis lámpa fényénél megsárgult lapokra gépelte verseit. Naagyon sok vers született a fejéből és szívéből összefonva szomorű és kellemes, olykor kalandos emlékeiből.
Elolvastam pár versikéjet és csodalkozva kérdezte, hogy tényleg érdekelnek engem a versei és tetszenek is. Hat igen.
Két lánya, Anyu és Jűlia néni nekifogtak és a versek egy részet kibogozták az olykor egymásra írt sorok közül, begépelték, és elvitték nyomdába. Családtagoknak, rokonoknak nagy örömére.
Ha nem olyasvalaki olvassa, aki ismerte Tatát és élettötrténetét, annak talán egyes versek közömbösnek is tűnhetnek. De aki ismerte őt, az az egyik versen elmosolyodik, a másik vers után lapozni sem tud, annyira összeszorul a szíve. Fájó emlékek, életcél-keresés valamint kellemes élmények jelennek meg a versek soraiban.
El-elcsüggedek mikor eszembe jut, hogy az életem egyik legnagyobb kívánsága még nem valósult meg, de ezen verseket olvasva is az a tanács fogalmazódik meg, hogy bízni és a cél felé kell törekedni.
Múlt és jövő
Az öreg folyamnak,
Ha mozdulatlan is tükre,
Azért a cél felé vonul
Minden kis cseppje.
Én a múltat viszem,
De jövőt teremt minden lépésem,
S ha el is múltam időben,
Éltetek másokat jövőben.
